Hát akkor ne bolygassuk …

Na. Megejtettem azt a telefonhivást, amit meg kellett. Azt, ami ehhez a “ne bolygasd a sorsot, te idióta, mert egyszer már úgyis rajtavesztettél” lényeget hordozta …

Hetek óta gondolkoztam azon, hogy meg kellene valakit újra keresni. Legalább találkozni kellene vele. Én nem hivtam. De mivel mindig is működött kettőnk között a megérzés, ő egyre gyakrabban. És amellett, hogy mostanában hiányzott, nem én voltam, aki kimondta azt, hogy mi lenne, ha újrakezdenénk. Hanem ő. Én meg komolyan el is gondolkoztam rajta … Nem összeköltözni persze … de játszottam a gondolattal, hogy újra rendszeresen elmehetnék hozzá … főzhetnék neki … Istenem, milyen jó is lenne … beszélgetnénk mindenről. Mert vele tényleg mindenről lehetett … És jó lenne vele lenni, akár még “úgy” is …

NEM.  Halott érzelmek roncsai. 

És mivel megérezte bennem az átmeneti elgyengülést … noha az ajánlatára egyértelműen nemet mondtam … egyre gyakrabban hivott. Itt benn. A munkahelyemen. És hogy adjam meg a mobilszámom … mert ez olyan kellemetlen … Valamelyik nap már majdnem megadtam. Baromarc varnyu … hát ez az az erő, a sors ereje, amivel nem szabad szembeszállnod. Akkor régen sem ment. Hiába voltak az érzelmek. Még az sem volt elég ahhoz, hogy kölcsönösen, szépen kézenfogva ne a halál felé bolyongjunk …

Most megmondtam neki, hogy nem adom meg a számom. És jött is már a régről ismert manőver: “Miért nem? Hiszen neki is, meg neki is megvan a számod. Én nem érek annyit?” Már jött az a nyomorult érzelmi zsarolás, amit oly jól ismerek … és aminek hálójából soha nem tudott szabadulni … Erre csak annyit válaszoltam, hogy igen, nekik megvan a számom, de nem hivogatnak állandóan. És hogy tartsuk meg az utóbbi években kialakitott távoli jó viszonyt. Mert megint csak az lenne a vége, hogy nemsoká már éjjel is hivogatna. És indulatba jönnék és már nem tudnék normális ember módjára beszélni vele. És csak üvöltenék a telefonba. És az üvöltésem olyan lenne, mint az önmagából kifordult állaté. Akiről pillanat alatt lefoszlik a kultúrált viselkedés máza. És rövidesen én lennék a szemét … mert én bántom, hiszen én üvöltök vele. És egy idő után már tényleg aljas, szadista szemétnek érezném magam … 

És a végén újra le kellene cserélnem a számom, hogy a nyugalmam visszaszerezzem.

Hát ez az az erő, a sors, amit nem szabad bolygatnom.

Forrás:  !link:http://blog.varnyu.info/ 

#blackwidow: lehet ;)

#blackwidow: hát ... nem tudom, hogy önuralom kérdése-e ... vagy inkább a józan ész megszánt :)